top of page

A gyerek, aki mindig vigyázott másokra – és felnőttként sem tudja abbahagyni

Szerző képe: Kristof Szekeres
Kristof Szekeres
18false20 GMT+0000 (Coordinated Universal Time)
4 perc olvasás
Parentifikált gyermek
Kislány kistesóval

Mi történik a párkapcsolatainkban, ha gyerekként nekünk kellett gondoskodnunk a szüleink érzelmeiről?


Vannak gyerekek, akik egészen korán megtanulják, mikor nem szabad kérdezni; tudják a cipők állásából az előszobában, egy becsapódó konyhaszekrény hangjából vagy édesanyjuk arckifejezéséből, hogy milyen este várható.

Észreveszik, ha apa feszült, tudják, mikor kell anyát felvidítani és azt is megtanulják, hogy saját problémáikkal jobb nem előállni, amikor otthon amúgy is sok a gond, a felnőttek pedig gyakran megdicsérik őket.

„Milyen érett ez a gyerek!”

„Olyan megértő, soha nincs vele baj.”

Csakhogy néha az a gyerek, akivel soha nincs baj, egyszerűen megtanulta, hogy az ő bajának nincs helye, évekkel később pedig ott találhatja magát egy párkapcsolatban, ahol mindenki más érzéseivel pontosan tisztában van. A sajátjai pedig nem számítanak


„De hát látom, hogy valami bajod van!”

A következő történet egy tipikus történet.

Anna 36 éves. Gyerekkorában édesanyja gyakran volt szomorú, szülei sokat veszekedtek. Anna már tízévesen tudta, hogyan kell megnyugtatni az anyját, amikor az sírni kezdett, felnőttként pedig ezt a figyelmességet sokan értékelik benne. A barátai szerint remek hallgatóság, a munkahelyén pedig ő az, aki mindig észreveszi, ha valaki rosszkedvű, vagy akárcsak nyomasztja valami.

Egy csütörtök este a férje, Péter, szokatlanul csendes, Anna éppen a mosogatógépet pakolja, amikor észreveszi, hogy Péter már tíz perce ugyanazt az weboldalt nézi.

– Valami történt?

– Semmi különös. Nehéz napom volt.

– A főnököd miatt?

– Részben. De most inkább nem beszélnék róla.

Anna bólint. Készít egy teát, odaviszi Péternek, majd leül mellé. Öt perc múlva újra megszólal:

– Biztos, hogy nem akarsz beszélni róla?

– Anna, tényleg csak pihenni szeretnék.

Anna visszamegy a konyhába, megtörli a pultot, pedig már tiszta. Közben egyre feszültebb lesz, végül Péter utánaszól:

– Te miért nem tudsz egyszerűen nyugodtan hagyni?

Anna szemébe könnyek szöknek.

– Csak segíteni akartam.

És ez igaz is, de van valami, amit Anna ekkor még nehezen tud megfogalmazni: amikor Péter rosszkedvű, ő maga sem képes megnyugodni, mintha a másik ember hangulatával neki is feltétlenül kezdenie kellene valamit.


Amikor a gyerekből érzelmi támasz lesz

A pszichológiában parentifikációnak nevezzük azt a szerepcserét, amikor egy gyermek tartósan olyan feladatokat vagy felelősséget vállal, amelyek inkább egy felnőtthöz tartoznának. Ennek lehet gyakorlati formája, például amikor egy gyermeknek rendszeresen a család működtetéséről kell gondoskodnia és lehet érzelmi formája is.

Az érzelmi parentifikáció során a gyermek a szülő bizalmasává, vigasztalójává, konfliktuskezelőjévé vagy lelki támaszává, vagy éppen "barátnőjévé" válhat. A saját szükségletei háttérbe szorulhatnak, miközben megtanulja, hogy a kapcsolat biztonsága a másik ember érzelmi állapotától függ. Fontos különbséget tenni az életkornak megfelelő segítségnyújtás és a tartós szerepcsere között. És a tartósság egy nagyon fontos része a parentifikációnak. Átmenetileg minde családban előfordul (idősebb gyerekek a fiatalabb testvérük mellett automatikusan parentifikálódnak és ez rendben is lehet).

Attól, hogy egy gyermek megvigasztalja síró édesanyját, még nem beszélhetünk parentifikációról: családtagok természetesen hatnak egymásra, és az együttérzés egészséges része a fejlődésnek. A probléma akkor merül fel, amikor a gyermek rendszeresen felelősnek érzi magát a felnőtt érzelmi jóllétéért, miközben nincs elegendő lehetősége arra, hogy ő maga is támogatást kapjon.


A gondoskodásból hogyan lesz kötelesség?

Egy ilyen családi környezetben a gyermek számára a másik ember hangulatának figyelése fontos alkalmazkodási mód lehet: ha időben észreveszi a feszültséget, talán elkerülhető egy veszekedés, ha megnyugtatja a szülőt, talán kiszámíthatóbbá válik az este; a figyelmesség így összekapcsolódik a biztonság élményével.

Felnőttként azonban ez a korábban hasznos alkalmazkodás már nehézségeket okozhat: valaki például akkor is felelősnek érezheti magát a partnere rosszkedvéért, amikor semmi köze annak kialakulásához. Nehezére eshet elfogadni, hogy a másik embernek joga van szomorúnak, csalódottnak vagy feszültnek lenni anélkül, hogy neki azonnal meg kellene oldania a helyzetet.

Egy 2024-ben publikált, 225 fiatal felnőtt nő bevonásával készült vizsgálat összefüggést talált a visszatekintve megélt gyermekkori parentifikáció és a párkapcsolati szükségletek alacsonyabb kielégülése, valamint a kapcsolati önazonosság nehézségei között.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a parentifikáció minden esetben párkapcsolati problémához vezet. A kutatásnak vannak koréátai is: önbeszámolókon alapult, keresztmetszeti jellegű volt, és nem alkalmas ok-okozati kapcsolat bizonyítására.

Egy korábbi, 12 vizsgálatot összegző metaanalízis a gyermekkori parentifikáció és a felnőttkori pszichés tünetek között kismértékű, de statisztikailag kimutatható összefüggést talált: vagyis a jelenség klinikailag releváns lehet, de a hatásokat nem szabad eltúlozni.


Lehet-e túl sokat törődni valakivel?

A gondoskodás önmagában nem probléma, sőt, a kölcsönös figyelem egy jól működő párkapcsolat egyik alapja. A különbség sokszor ott kezdődik, hogy tudunk-e szabadon dönteni a segítségnyújtásról; tudunk-e úgy figyelni a másikra, hogy közben saját érzéseink is fontosak maradnak? El tudjuk-e viselni, ha a párunk szomorú, de nem szeretne beszélni?

És képesek vagyunk-e segítséget kérni, amikor éppen nekünk van szükségünk támogatásra?

Anna történetében nem az volt a probléma, hogy törődött Péterrel, hanem az, hogy Péter feszültségét szinte saját feladatának érezte megoldani: szeretet és a felelősség összecsúszott.


Meg lehet tanulni másképp kapcsolódni?

A változás egyik fontos lépése annak felismerése, hogy mások érzéseit nem kell mindig szabályoznunk, ami nem közönyt jelent. Lehetünk együttérzők, megkérdezhetjük, mire van szüksége a másiknak, és felajánlhatjuk a segítségünket, de azt is elfogadhatjuk, ha a partnerünk most inkább egyedül szeretne lenni.

Anna például megtanulhatja azt mondani:

„Látom, hogy nehéz napod volt. Itt vagyok, ha szeretnél beszélni.”

És utána valóban hagyhatja, hogy Péter eldöntse, szeretne-e beszélni. Közben érdemes saját magunk felé is fordulni. Mit érzünk, amikor a másik rosszkedvű? Aggodalmat Bűntudatot? Feszültséget? Esetleg attól félünk, hogy valamit rosszul csináltunk?

Ezek az érzések fontos kiindulópontjai lehetnek az önismereti munkának.

Pszichológiai tanácsadásban vagy pszichoterápiában lehetőség nyílhat arra is, hogy az érintett jobban megértse korábbi családi szerepeit, és új kapcsolati működésmódokat alakítson ki.


Nem kell mindig Önnek lennie az erősnek

Aki gyerekként túl korán tanult meg gondoskodni másokról, felnőttként sok értékes tulajdonsággal rendelkezhet: lehet érzékeny, figyelmes, megbízható, észreveheti azt is, amit mások nem, vagy nem figyelnek rá.

A változás inkább arról szólhat, hogy a gondoskodás többé ne legyen kötelező szerep: hogy néha Ön is lehessen fáradt, tanácstalan, szomorú, vagy egyszerűen csak olyan ember, akinek éppen nincs ereje másokat megnyugtatni.

Mert egy felnőtt párkapcsolatban nem az egyik ember feladata állandóan megtartani a másikat.

A valódi kölcsönösség ott kezdődhet, amikor nemcsak adni tudunk, hanem elfogadni is, hogy néha rólunk gondoskodjanak.


Felhasznált szakirodalom

  1. Tolmacz, R., Hasson, S., Cohen, M., & Mikulincer, M. (2024). Parentification and satisfaction of psychological needs in romantic relationships: The mediating role of relational attitudes. Family Relations, 74(1), 308–322.

  2. Hooper, L. M., DeCoster, J., White, N., & Voltz, M. L. (2011). Characterizing the magnitude of the relation between self-reported childhood parentification and adult psychopathology: A meta-analysis. Journal of Clinical Psychology, 67(10), 1028–1043.

  3. Hooper, L. M. (2007). The Application of Attachment Theory and Family Systems Theory to the Phenomena of Parentification. The Family Journal, 15(3).

  4. Cleveland Clinic (2024). What Is Parentification? Signs of a Parentified Child.


 
 
 

Hozzászólások


Ha bármi kérdése lenne, itt elér.

Szekeres Kristóf pszichológus

1054 Budapest

Október 6. utca 24.54-es kapucsengő

06-70/527-0540

  • Black Facebook Icon

Success! Message received.

Egyéni pszichológiai tanácsadás ára:

 

20000 Ft/50 perc

38000 Ft/100 perc

© 2018 Szekeres Kristóf

bottom of page